4. rész - The only road

Én csak álltam ott a nappali közepén és remegve néztem Himchan után. Lehunytam a szemeimet és szempilláim alól könnycseppek gördültek ki. DongWoon életem szerelme. Ő volt a legfontosabb ember az életemben. Tudtam, hogy nincs más választásom, mint elfogadni ezeknek a mocskoknak az ajánlatát. De féltem. Nagyon féltem. Az egész életem megváltozott, úgy éreztem minden amit eddig építettem, most darabokra hullik. Én magam is darabokra hullok.
Ekkor eszembe jutott, hogy DongWoon ott fekszik az ajtó előtt, ájultan. Kiszaladtam hozzá az előszobába és leguggoltam mellé. Simogatni kezdtem az arcát és közben szólongattam de nem ébredt fel. Nagyon rossz volt így látni.
- Olyan mintha meghalt volna. - mondtam sírós hangon, könnyes szemekkel. Fél órán keresztül simogattam, mire végre ébredezni kezdett.
- DongWoon. . . - hajoltam fölé. Lassan kinyitotta a szemeit és kómásan, mint aki egy hosszú álomból ébredt, rámnézett.
- Shenii. . . mi történt? Miért fekszem a földön? - ült fel lassan.
- V. . . valaki kopogott, ezért idejöttél, hogy kinyisd az ajtót de hirtelen rosszul lettél és elájultál. - fogtam meg a kezét.
- Tényleg? A francba. . . és ki kopogott?
- A. . . sz. . . szerintem csak utcagyerekek szórakoztak, ugyanis nem volt itt senki. - hazudtam.
- Egyszer elkapom őket de azt megemlegetik.
- Fel. . . fel tudsz állni? - kérdeztem remegő hangon.
- Azt hiszem. - DongWoon lassan felállt. Segítettem neki. - Még egy kicsit szédelgek de nem vészes. - mondta végül.
- Gyere, feküdjünk le. Nagyon késő van.
- Rendben.
Amikor felmentünk, DongWoon szinte azonnal elaludt. Néztem, aranyosan szuszogó békés arcát és akaratlanul is elmosolyodtam. Eszembe jutott a nap, amikor megismerkedtünk. . .

Éppen a parkban sétáltam, mint minden délután. Volt ott egy "saját padom". Mindig oda ültem le gondolkodni. Kicsit távolabb esett a többitől, ezért nem igen ült le oda senki. De ma, amikor kimentem a parkba egy fiú ült ott a kutyájával. Sajnos csak akkor vettem észre, amikor már félreérthetetlenül látszott, hogy ahhoz a padhoz tartok, ezért nem tudtam visszafordulni. A srác rám nézett, én pedig álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. A kutyája, pechemre egy nagy német juhász volt. Amikor észrevette a kiflit a markomban, amit az odaúton majszolgattam, kirántotta a pórázt a fiú kezéből és rám vetette magát. Hatalmas súlyától elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem. 
- Hero! Megőrültél? - szedte le rólam a srác a kutyáját. Persze az állat addigra elégedetten csámcsogott a kiflimmel a szájában és boldogan lesétált rólam. A fiú letérdelt mellém és picit fölém hajolt.
- Jézusom ne haragudj! Még sosem csinált ilye. . . - ekkor tekintetünk találkozott. Valami, ott és akkor megváltozott. Valami belém hasított és teljesen lefagytam. De ő is. Egy nénike elment mellettünk és szörnyülködve sikongatott.
- Ó, ezek a mai fiatalok már a parkban és a nyilvánosság előtt sem tudják türtőztetni magukat! Micsoda illetlenség!
Ekkor mindketten kijózanodtunk a hipnózisból. a srác felpattant, engem pedig felsegített. 
- E. . . elnézést! - néztünk rá a nénikére, aki fejcsóválva továbbsétált. 
Újból egymásra néztünk.
- Még egyszer elnézést kérek a kutyám viselkedése miatt.
- Semmi baj. - mosolyogtam.
- Le. . . leülsz? - kérdezte. Bólintottam. Onnantól minden jött magáról. Beszélgettünk, mindkettőnk mesélt magáról, élveztük egymás társaságát, számot cseréltünk és pár nap múlva újból találkoztunk és később újból, majd újból, majd újból. Így ment ez heteken keresztül. Aztán ezek a találkozások randikká alakultak át. Azóta DongWoon életem szerelme és csak a kutyájának köszönhetem, hogy egymásra találtunk. No meg a kiflimnek.

Már nem emlékszem rá mikor aludtam el de amikor reggel felébredtem, DongWoon még mindig aludt. Lementem a konyhába, hogy megreggelizzek. A hűtőhöz érve görcsbe rándult a gyomrom és csak bámultam a hűtő ajtaján lévő címkét, melyen ez állt: Ma 13:00-kor legyél a házatok hátsó kijáratnál, úgy, hogy senki se legyen veled.  Himchan.
Úristen. . . Himchan a házunkban járt, amíg mi aludtunk. . . Ez egyre durvább.
Az étvágyam azonnal elment. Készítettem reggelit DongWoonnak, majd egy "elmentem, majd jövök" üzenetet hagyva magam után, felöltöztem és kiléptem az ajtón. Máskor mindig örülök a madarak csiripelésének, a fák békésen integető ágainak, a nap szelíden ragyogó fényeinek és a levegő friss illatának de most mindezeket figyelmen kívül hagytam. Ki akartam szellőztetni a fejemet de helyette a szorongás érzése kerített uralma alá. Csak járkáltam fel, s alá céltalanul, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy a házunk hátsó kijáratánál állok és az óra 12:59-et mutat.
- Reméltem, hogy kijössz. - szólalt meg egy hang a hátam mögül, majd hirtelen émelyítő szagot éreztem és egy pillanat múlva, minden elsötétült.