5. rész - Under compulsion

- Micsoda? Egy hónap? Mi évekig gürizünk, keményen dolgozunk minden nap, az életünket áldoztuk erre a munkára és még mindig van mit tanulnunk, ő meg egy hónap alatt fogja megtanulni mindazt, amit mi egy fél élet alatt? Ráadásul csak úgy? És mi felelünk érte? Mégis mit gondolnak ezek? Teljesen megőrültek?
- Az még hagyján. . . De egy hónap után terepre kell vinnünk. . . élesre. . . bevetésre. . . és ha meghal. . . akkor el is bocsáthatnak minket.
- MI VAN????????
- Hát azért ez elég szar helyzet. . .
- Na nem. . . én nem fogom hagyni, hogy egy lány elvegye az életemet! Én esküszöm lelövöm! Ez miattad van Himchan! Miért nem tudtad csak simán megölni? Akkor most nem lenne semmi gondunk. De nem, te idehozod és kiképezteted. MEGŐRÜLTÉL? VAN FOGALMAD RÓLA MIT KOCKÁZTATSZ EZZEL? EZ EGY LÁNY! EGY GYENGE, JELENTÉKTELEN LÁNY! NEM FOG EGY HÓNAP ALATT MINDENT MEGTANULNI! AZ ELSŐ LÉPÉSNÉL KIFEKSZIK MAGÁTÓL! DE AKKOR TÉGED ÖLLEK MEG ESKÜSZÖM! - YoungJae feldúltan ment ki a szobából, ahol Himchanék fogva tartottak engem.
Egy oszlophoz voltam kötözve, a szám be volt tapasztva és még mindig kábult voltam.
- Mikor akarod elkezdeni a kiképzését? - kérdezte YongGuk Himchant.
- Holnap.
- És hogy tudtad meggyőzni?
- Megvannak a módszereim. - mosolyodott el Himchan, majd leguggolt mellém és letépte a számról a tapaszt.
- D. . . DongWoon. . . TE ROHADÉK! - ordítottam rá.
- Vigyázz hogy beszélsz! Örülj neki, hogy nem öltünk meg. - Lökött meg a lábával YongGuk.
- Na, mára hagyjuk a hercegnőt pihenni. Holnaptól kemény napjai lesznek. - mondta Himchan, azzal mindenki kiment. Egyedül maradtam.
Próbáltam kiszabadítani magam de lehetetlennek tűnt. A lábaim nem voltak megkötözve, ezért megpróbáltam a kötést egyre feljebb csúsztatni az oszlopon és felállni. Sikerült. Szemügyre vettem a köteleket és próbáltam kivenni, hogy melyik szál, merre megy.
- Ki kell bogóznom. Képes vagyok rá! - amennyire tudtam, a kezeimmel elkezdtem húzkodni a szálakat. Kihúztam az egyik hurokból, majd egy másikból. A kötés egyre jobban meglazult. Már majdnem teljesen kicsomóztam a köteleket, amikor kinyílt az ajtó és YoungJae lépett be rajta.
- Hová, hová kislány? Ugye nem hitted, hogy hagyni fogom, hogy miattad kirúgjanak? Most szépen megöllek és minden meg van oldva. - YoungJae egy kést rántott elő és megindult felém.
- N. . . ne. Ne csináld. Ne csinálj hülyeséget! Nem én akartam, hogy így legyen! - néztem rá rémülten de ő nem állt meg. Rángatni kezdtem a kezemet, hogy sikerüljön kiszabadulnom. Mielőtt YoungJae odaért volna hozzám sikerült kicsúsztatni az egyik kezemet a kötésből. A fiú odaugrott és szúrni akart, de elkaptam a kezét. Erősebb volt nálam de szerencsére sikerült kiszabadítani a másik kezemet is, így el tudtam ugrani onnan. Ki akartam futni az ajtón, amit YoungJae nyitva hagyott, de ő elgáncsolt és elestem. Leguggolt hozzám, a hajamnál fogva felhúzott és a fejem mellé hajolt.
- Mégis mit gondoltál? Egy kémszervezetbe nem lehet csak úgy "belépni". Menekülni pedig semmi esélyed. - ekkor hátrarúgtam és YoungJae összecsuklott. Újra futni próbáltam de elkapta a lábamat és megint elestem. Maga alá húzott és a kést a torkomnak szegezte.
- KOMOLYAN AZT HISZED ELFUTHATSZ? HM? - kiabált.
Próbáltam eltolni a kést a nyakamtól de YoungJae túl erős volt. Egyre jobban szorította oda kést. Éreztem, hogy belemélyed a bőrömbe és meleg folyadék kezd el lefolyni a bőrömön. Köhögtem, fuldokoltam és sírtam a fájdalomtól.
- YOUNGJAE MIT MŰVELSZ? MEGŐRÜLTÉL? - Himchan kiabálva szedte le rólam YoungJaet. A többiek is befutottak.
- Fogjátok le és vigyétek innen! - utasította a srácokat Himchan, majd letérdelt mellém és a vérző nyakamat nézte.
- Uramisten. MONDD YOUNGJAE TE NORMÁLIS VAGY? - Őrjöngött Himchan de addigra a srácok már kirángatták a fiút és elmentek onnan.
Himchan kiszaladt és egy elsősegélydobozzal tért vissza, majd ellátta a sebemet. Egy ágyban tértem magamhoz. Amikor kinyitottam a szemem, gyógyszerszagot éreztem. Minden fehér és menta zöld volt. Egy kórteremben voltam. Szúrást éreztem a torkomban. Amikor odakaptam, egy kötést tapintottam a bőröm helyett. Ekkor kinyílt az ajtó és Himchan lépett be rajta.
Elfordultam, nem akartam rá nézni. Utáltam. Minden miatta volt.
- Sajnálom. . . - suttogta.
- Sajnálod? Mindössze ennyit tudsz mondani? Megkeserítetted az életemet! - néztem rá mégis dühösen. Ő lesütötte a szemeit és újra azt mondta : Sajnálom.
- Gyűlöllek. - vetettem oda, aztán újból elfordultam.
- Pár napig még itt maradsz, utána elkezdjük a kiképzést. - mondta, majd szó nélkül távozott.
- Pár nap. . .  és DongWoonnal mégis mi lesz?. . . - mintha Himchan meghallotta volna, újra benyitott.
- Egyébként DongWoon miatt ne aggódj, ugyanis két hónapra el kellett utazniuk a CUBE-al. Váratlan programjai támadtak. . . - majd újra becsukta az ajtót és egyedül maradtam.
- Váratlan mi? Tuti, hogy ezek a szemetek intézték így. . . - sziszegtem az ajtót nézve.
Már öt napja feküdtem a kórteremben, amikor úgy döntöttek, hogy elkezdik a kiképzésemet.
*
- Ezt vedd fel. - dobott oda nekem YongGuk egy csomagot, amiben egy fekete nadrág, egy fekete trikó és egy fekete cipő volt.
Amikor felvettem, Himchan egy fekete kocsihoz vezetett. Beültünk és elindultunk.
- Hova megyünk?
- Az első bázisra, ahol a kiképzésed kezdetét veszi. Négy helyszínre kell menni. Ez az első megálló lesz.
Kb egy húsz perc után meg is érkeztünk egy barátságtalan, elhagyatott sikátorhoz.
- Úristen, mégis miféle kiképzés lesz ez? Milyen megállók lesznek még? - néztem ki fintorogva az ablakon.
- Ezután egy hajó, egy elhagyatott üzem és egy erdő. Ma kemény napod lesz, szóval készülj fel, ugyanis küzdeni fogsz.
- Micsoda?
- Persze ez még nem éles harc de azért nem lesz gyerekjáték. Csapatban fogunk dolgozni, mi ketten egy csapat vagyunk és a srácok is két-két fős csapatokban vannak, plusz lesz az "ellenség" akik szintén a mi embereink, mivel ez csak kiképzés. Veled együtt még hat ember lesz itt ezen a kiképzésen, ők is most kezdik de ők már haladók és 18 hónapja tanulnak nálunk.
- MICSODA? De. . . de. . .
- Figyelj. . . rád csak egy hónapunk van, nincs időnk totojázni. . . vagy sikerül a kiképzés és életben maradsz, vagy. . . Szóval. . . készen állsz? Gyerünk!

4. rész - The only road

Én csak álltam ott a nappali közepén és remegve néztem Himchan után. Lehunytam a szemeimet és szempilláim alól könnycseppek gördültek ki. DongWoon életem szerelme. Ő volt a legfontosabb ember az életemben. Tudtam, hogy nincs más választásom, mint elfogadni ezeknek a mocskoknak az ajánlatát. De féltem. Nagyon féltem. Az egész életem megváltozott, úgy éreztem minden amit eddig építettem, most darabokra hullik. Én magam is darabokra hullok.
Ekkor eszembe jutott, hogy DongWoon ott fekszik az ajtó előtt, ájultan. Kiszaladtam hozzá az előszobába és leguggoltam mellé. Simogatni kezdtem az arcát és közben szólongattam de nem ébredt fel. Nagyon rossz volt így látni.
- Olyan mintha meghalt volna. - mondtam sírós hangon, könnyes szemekkel. Fél órán keresztül simogattam, mire végre ébredezni kezdett.
- DongWoon. . . - hajoltam fölé. Lassan kinyitotta a szemeit és kómásan, mint aki egy hosszú álomból ébredt, rámnézett.
- Shenii. . . mi történt? Miért fekszem a földön? - ült fel lassan.
- V. . . valaki kopogott, ezért idejöttél, hogy kinyisd az ajtót de hirtelen rosszul lettél és elájultál. - fogtam meg a kezét.
- Tényleg? A francba. . . és ki kopogott?
- A. . . sz. . . szerintem csak utcagyerekek szórakoztak, ugyanis nem volt itt senki. - hazudtam.
- Egyszer elkapom őket de azt megemlegetik.
- Fel. . . fel tudsz állni? - kérdeztem remegő hangon.
- Azt hiszem. - DongWoon lassan felállt. Segítettem neki. - Még egy kicsit szédelgek de nem vészes. - mondta végül.
- Gyere, feküdjünk le. Nagyon késő van.
- Rendben.
Amikor felmentünk, DongWoon szinte azonnal elaludt. Néztem, aranyosan szuszogó békés arcát és akaratlanul is elmosolyodtam. Eszembe jutott a nap, amikor megismerkedtünk. . .

Éppen a parkban sétáltam, mint minden délután. Volt ott egy "saját padom". Mindig oda ültem le gondolkodni. Kicsit távolabb esett a többitől, ezért nem igen ült le oda senki. De ma, amikor kimentem a parkba egy fiú ült ott a kutyájával. Sajnos csak akkor vettem észre, amikor már félreérthetetlenül látszott, hogy ahhoz a padhoz tartok, ezért nem tudtam visszafordulni. A srác rám nézett, én pedig álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. A kutyája, pechemre egy nagy német juhász volt. Amikor észrevette a kiflit a markomban, amit az odaúton majszolgattam, kirántotta a pórázt a fiú kezéből és rám vetette magát. Hatalmas súlyától elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem. 
- Hero! Megőrültél? - szedte le rólam a srác a kutyáját. Persze az állat addigra elégedetten csámcsogott a kiflimmel a szájában és boldogan lesétált rólam. A fiú letérdelt mellém és picit fölém hajolt.
- Jézusom ne haragudj! Még sosem csinált ilye. . . - ekkor tekintetünk találkozott. Valami, ott és akkor megváltozott. Valami belém hasított és teljesen lefagytam. De ő is. Egy nénike elment mellettünk és szörnyülködve sikongatott.
- Ó, ezek a mai fiatalok már a parkban és a nyilvánosság előtt sem tudják türtőztetni magukat! Micsoda illetlenség!
Ekkor mindketten kijózanodtunk a hipnózisból. a srác felpattant, engem pedig felsegített. 
- E. . . elnézést! - néztünk rá a nénikére, aki fejcsóválva továbbsétált. 
Újból egymásra néztünk.
- Még egyszer elnézést kérek a kutyám viselkedése miatt.
- Semmi baj. - mosolyogtam.
- Le. . . leülsz? - kérdezte. Bólintottam. Onnantól minden jött magáról. Beszélgettünk, mindkettőnk mesélt magáról, élveztük egymás társaságát, számot cseréltünk és pár nap múlva újból találkoztunk és később újból, majd újból, majd újból. Így ment ez heteken keresztül. Aztán ezek a találkozások randikká alakultak át. Azóta DongWoon életem szerelme és csak a kutyájának köszönhetem, hogy egymásra találtunk. No meg a kiflimnek.

Már nem emlékszem rá mikor aludtam el de amikor reggel felébredtem, DongWoon még mindig aludt. Lementem a konyhába, hogy megreggelizzek. A hűtőhöz érve görcsbe rándult a gyomrom és csak bámultam a hűtő ajtaján lévő címkét, melyen ez állt: Ma 13:00-kor legyél a házatok hátsó kijáratnál, úgy, hogy senki se legyen veled.  Himchan.
Úristen. . . Himchan a házunkban járt, amíg mi aludtunk. . . Ez egyre durvább.
Az étvágyam azonnal elment. Készítettem reggelit DongWoonnak, majd egy "elmentem, majd jövök" üzenetet hagyva magam után, felöltöztem és kiléptem az ajtón. Máskor mindig örülök a madarak csiripelésének, a fák békésen integető ágainak, a nap szelíden ragyogó fényeinek és a levegő friss illatának de most mindezeket figyelmen kívül hagytam. Ki akartam szellőztetni a fejemet de helyette a szorongás érzése kerített uralma alá. Csak járkáltam fel, s alá céltalanul, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy a házunk hátsó kijáratánál állok és az óra 12:59-et mutat.
- Reméltem, hogy kijössz. - szólalt meg egy hang a hátam mögül, majd hirtelen émelyítő szagot éreztem és egy pillanat múlva, minden elsötétült. 

3. rész - The strength of the love

Himchan PoV.

Csak álltam ott, tétlenül és néztem, ahogy a lány elhajt a motorommal. Pár perc után visszamentem. A főnököm még mindig ugyan ott várt, ahol közöltük HeeShennel a lehetőségeket.
- Elmenekült. - mondtam a lehető legnagyobb higgadtsággal.
- Akkor keressétek meg és hozzátok ide.
- Minek? Egyértelműen ellenszegült, nem fogja kiképeztetni magát.
- Pont ezért. Nem hagyott más lehetőséget: megöljük. Hallottad, ő fogja lebuktatni a szervezetünket. Ő maga mondta. Hozzátok ide. Ez parancs. 24 órát kaptok. - azzal a főnököm otthagyott. Tudtam, hogy a parancsának nem mondhatok ellent.

Shenii PoV.

Elöntöttek az emlékek motorozás közben. Eszembe jutott, mennyire imádtam, amikor a szél belekap a hajamba és csak száguldozok, szabadon. Sajnos ez az érzés hamar véget ért, mert eszembe jutott, hogy az életemért menekülök. Ez egy csapda, ahonnét nem menekülhetek, csupán időt nyerhetek és ezt jól tudtam. Egyenesen DongWoon lakása felé vettem az irányt. Pontosabban a mi lakásunk felé. . . együtt éltünk, egészen a mai estéig, amikor is DongWoon közölte velem, hogy elmegy. . . szóval ez hamarosan már csak az én lakásom lesz. Elég későre járt már, amikor megérkeztem és beszaladtam az ajtón. DongWoon a nappaliban ült, a kanapén és csak nézett maga elé, üveges szemekkel. Amikor meglátott, felpattant és megölelt.
- Shenii! Azt hittem már nem jössz vissza! - szorított magához.
- DongWoon. . . - hangom megremegett.
- Te sírsz? - engedett el. - Mi történt?
Ekkor kitörtem, az eddig történtek most jöttek ki belőlem. DongWoon nyakába borultam és csak sírtam.
- DongWoon. . . meg. . . megtámadta. . . - a szó belém szorult, amikor véletlenül kinéztem az ablakon és megpillantottam Himchant és még pár embert, amint az utca túloldalán állnak és minket figyelnek. Hogy kerülnek ide? Ez lehetetlen, nem volt annyi idejük, hogy ideérjenek, arra meg pláne nem, hogy ide is találjanak. Lassan és ijedten DongWoonra néztem.
- Shenii. . . ki támadott meg? Jól vagy? Úgy festesz, mint aki szellemet látott. Shenii! - ekkor lábaimból kiszaladt az erő és összeestem. DongWoon elkapott és az ágyra fektetett. - Shenii! Shenii mi történt? Mi van veled? Shenii! - rázogatta finoman a vállamat. A sírás kerülgette az aggodalomtól. Gyorsan kiszaladt, hogy hozzon egy pohár vizet. Amikor újból kinéztem az ablakon, Himchanék már nem voltak ott. Lehet, hogy képzelődtem? Hirtelen megnyugodtam.
- Hogy lehetek ilyen hülye? Már hallucinálok. - csaptam a homlokomra.
Fél perc múlva DongWoon egy pohár vízzel futott be a szobába. Óvatosan felültetett és a kezembe adta a poharat.
- Köszönöm. - mondtam, miután megittam a vizet. DongWoon átölelt és egy puszit adott a homlokomra.
- Annyira megijesztettél. Mondd el mi történt. - nézett mélyen a szemembe.
- Én. . . - egy pillanatra lehunytam a szemem, majd folytattam. - Csak amikor elfutottam két részeg férfi jött utánam és nagyon megijesztettek. De sikerült elfutnom előlük. Csak megijedtem, hogy már nem leszel itt, amikor vissza jövök. - hazudtam. Nem keverhettem bele Őt.
DongWoon újra magához szorított.
- Itt vagyok! - suttogta.
- Nem akarom, hogy elmenj. - sírtam el magam. - Kérlek ne hagyj itt! - szorítottam én is magamhoz.
DongWoon nem válaszolt, csak még szorosabban ölelt. Így voltunk hosszú percekig, mire elszakadtunk egymástól.
- Felmegyek lefeküdni. - mondtam végül. Mikor indulsz?
- Ezt még nem volt időm elmondani de úgy döntöttem, hogy csak egy hónap múlva.
Ennek nagyon megörültem. Adtam egy csókot DongWoonnak és rámosolyogtam. - Köszönöm. - mondtam, azzal indultam volna fel az emeletre, de DongWoon visszarántott és ajkaimra tapadt. Nyelvével utat tört magának, s mohón kóstolgatta az enyémet. Beletúrtam a hajába, majd az én nyelvem is harcba szállt, az övével. DongWoon felkapott, lefektetett a kanapéra és fölém feküdt de a csókot nem szakította meg. A pólóm alatt simogatni kezdte a hasamat és az oldalamat. Lábaimat DongWoon dereka köré fontam. Ekkor kopogtak. Kelletlenül elszakadtunk egymás ajkaitól.
- Kinyitom. - mondta, majd leszállt rólam és elindult az ajtó felé. Valamiért újra kinéztem az ablakon. A vér is megfagyott bennem. Megint Himchant pillantottam meg, amint mosolyogva az ajtó felé biccent, majd elindult felé.
- D... DongWoon... - álltam felé és elindultam az ajtó felé. Egy tompa puffanást hallottam. Amikor odaszaladtam, DongWoon a földön feküdt, eszméletlenül.
- DongWoon! - guggoltam le mellé. Ekkor Himchan lépett be az ajtón. - Mit csináltál vele? - kiabáltam rá.
- Csak belélegzett egy kis kábító gázt, semmi baja. Sajnos muszáj volt elaltatni, hogy mi nyugodtan beszélhessünk.
- Hogy találtál ide? - álltam fel.
- Mondtam, hogy nem tudsz elbújni. - elsétált mellettem és bement a nappaliba. Lehunytam a szemeimet és sóhajtottam egyet.
- Mit akarsz?
- A főnök azt mondta öljünk meg.
Bementem a nappaliba és megálltam Himchan előtt. Ő rám pillantott, majd folytatta.
- De én nem foglak megölni. És más sem. Új ajánlatom van, amibe biztos vagyok, hogy bele fogsz egyezni.
- Honnan veszed?
- Szereted DongWoont? - nézett rám.
- Hogy... hogy jön ez most ide?
- Szereted? - ismételte meg a kérdést.
- Igen.
- Nos, pont ezért fogsz beleegyezni. Ha nem engeded, hogy kémmé képezzünk... akkor DongWoon meghal.
- Micsoda? De hát nem ölhettek ártatlan embert!
- Senki sem fogja megtudni. Véletlen autóbaleset lesz az egész.
- Szemét! Ezt nem tehetitek! - lábadt könnybe a szemem.
- És mégis. És tudod, hogy miért nem téged ölünk meg? Azért, mert te képtelen lennél azzal a tudattal élni, hogy DongWoon miattad halt meg.
- De hát ez nem igaz! Ti buktatok le! Ezt nem én akartam így.
- De te veszélyt jelentesz a szervezetre, kívülállóként. Holnapig kapsz gondolkodási időt. Hidd el, mindenki jobban járna, ha a kettős élet mellett döntenél, hiszen akkor még előnyöddé is válhatna. Két életed lenne. Ha a mostani életed megromlana, lenne hova menekülnöd.
- Te nekem ne adj pszichológiai kioktatást az életről! - kiabáltam.
Himchan a lehető legnagyobb nyugodtsággal felállt és elindult az ajtó felé. Még egyszer visszafordult.
- Holnapig van időd. - azzal kisétált a házból és eltűnt...

2. rész - I'm falling to pieces

- Egyébként Himchan vagyok. - mutatkozott be. Mivel nem szóltam semmit, ezért folytatta. - Induljunk. Ne vesztegessük az időnket.
- Messze van?
- Igen, egy eldugott helyen de ne aggódj, gyorsan odaérünk.
- Hogy hogy?
Ekkor Himchan megfogta a kezemet, bíztatóan elmosolyodott és vezetni kezdett. Kb tíz percig gyalogoltunk, amikor egy motorhoz értünk. Emlékek törtek elő belőlem és kizártnak tartottam, hogy én erre felülök.
- Na nem. Én erre nem ülök fel. Nem ülök fel. Nem ülök fel.
Két perc múlva már halálfélelemmel telve szorítottam Himchant, miközben örült sebességgel száguldottunk. Becsuktam a szemem és csak kapaszkodtam, egészen addig amíg meg nem érkeztünk.
- Itt vagyunk. - állította le Himchan a motort. Kinyitottam a szemeimet és értetlenül néztem körbe. Egy puszta közepén voltunk.
- De hát itt nincs semmi.
Himchan csak mosolygott, majd a nadrágzsebéből elővett egy kicsi távirányítót és megnyomott rajta egy gombot. Ekkor a talaj előttünk lépcsővé süppedt és a föld alá vezetett. Tátott szájjal bámultam. Miután kicsodálkoztam magam, Himchan után elindultam lefelé.
Egy hosszú kanyargós folyosón vezetett végig, melynek mindkét oldalán modern, kódos acélajtók voltak egymás mellett. A folyosó végén egy lift volt, amibe beszálltunk. Egészen a legalsó szintig mentünk. Ott kiszállva egy hatalmas acélajtó elé értünk. Himchan beírt egy kódot, aztán egy géphang szólalt meg.
- Hangellenőrzés.
- Kim Himchan.
- hang, elfogadva. 
A hatalmas acélajtó kinyílt, de mögötte újabb ajtó volt.
- Újlenyomatellenőrzés.
Himchan belenyomta az ujjait egy, a falon lévő, négyzet alakú, ragacsos valamibe.
- újlenyomat elfogadva. 
Ez az ajtó is kinyílt. Az ajtó mögött egy hatalmas terem volt, modern képernyőkkel és számítógépekkel felszerelve. Átmentünk a hatalmas termen és egy újabb ajtón mentünk be. Egy tárgyalóterem féleség tárult elém. Volt ott egy hosszú asztal, melynél komoly kinézetű emberek ültek. Most az összes szem rám és Himchanre szegeződött.
- Himchan. . . egy lányt hoztál. - állt fel a fő helyen ülő ember. Feltehetően a főnök volt az.
- Igen. Nos, történt egy kis. . . szóval megtörtént az, ami eddig még soha.
- Micsoda? Csak nem. . . kívülálló?
- Igen. . .
A komoly kinézetű férfi alaposan végigmért, majd pár perc kínos csönd után megszólalt.
- Mi a neve?
- Park HeeShen.
- Nos, HeeShen kisasszony. . . szervezetünk történelmében maga az első, aki kívülállóként belecsöppent egy akció kellős közepébe. Nekünk komolyan kell vennünk az ilyen eseteket. Mivel ilyen esetünk még nem volt... egy rövid megbeszélés erejéig össze kell ülnünk. A megbeszélésen kérem Himchan 045-ös ügynököt is részt venni. Addig HeeShen kisasszony kint, a folyosón várakozzon.
Miután kiküldtek és kimentem, egészen a liftig, elővettem a telefonom és épp DongWoont akartam hívni, hogy szabadítson ki innen, amikor egy hang zavart meg.
- Én a helyedben nem tenném. Innen nem szoktunk ilyen hívásokat intézni... a rendszer azonnal felismerné, hogy idegen erőforrásból származik a hívás és beindulna a riasztó. - jöttek oda hozzám Himchan társai.
- Ti meg hogy kerültök ide? Ti. . . még. . . akción vagytok nem? - raktam el villámsebességgel a telefonomat.
- Figyelitek? 'akción' vagyunk. - nevetett az egyik. - Egyébként meg már kinyírtuk az összes mocskot. - vigyorgott, ami kicsit megijesztett.
- Ti ilyen könnyen túlléptek egy csomó ember halálán, akik általatok haltak meg?
- Mi erre vagyunk kiképezve, ez a dolgunk. Amúgy Daehyun vagyok. Ők pedig itt: Zelo, YongGuk, YoungJae és JongUp. - ezután a mögöttem lévő ajtóra mutatott.
-Az irodában rólad tárgyalnak? - kérdezte. Bólintottam. - Akkor mi is bemegyünk. - azzal mind az öten bementek. Megint egyedül maradtam. Türelmetlenül és idegesen vártam, míg a megbeszélésnek vége nem lett. A teremből Himchan jött ki, a főnöke társaságában.
- Nos. . . arra jutottunk, hogy választás elé állítjuk. Az első. . . kiképezzük magát nemzetközi kémmé és a szervezetünkhöz fog tartozni. A második. . . mivel maga veszélyt jelent a szervezetünk biztonságára, kénytelenek lennénk likvidálni. Javasolnám, hogy az első lehetőséget válassza. . . hosszas és alapos kiképzést kapna Himchan 045-ös ügynöktől. Minden tudását átadná magának. Nekünk is és magának is ez lenne a legjobb megoldás. Természetesen ha az elsőt választja és mégis megpróbálja lebuktatni a szervezetünket, a második lehetőség lép érvénybe. Az pedig senkinek sem lenne jó ugyebár.
 - Micsoda? Ezt. . . ezt nem tehetik! Én ezt nem akarom! Miért nem tudnánk ezen csak úgy túllépni?
- Nem kockáztathatunk.
- Hát pedig engem nem fognak kiképezni, gyilkos gépezetté! Hagyjanak békén! Teszek róla, hogy a szervezetük lebukjon! Értik? Én fogom lebuktatni! - hátat fordítottam nekik és futni kezdtem kifelé.
- Himchan. . . - nézett a főnök Himchanre, kifejezéstelen arccal.
Himchan elmosolyodott, bólintott, majd utánam eredt.
Beszálltam a lifthez és mielőtt még Himchan odaért volna, az ajtó becsukódott. Amikor odaértem ahhoz a helyhez, ahol bejöttünk, a lépcső már nem volt lenyitva. a falon, volt ott egy hatalmas zöld gomb. Kicsit haboztam, majd megnyomtam. Megkönnyebbültem, amikor a lépcső újra elkezdett lenyitódni.
- Semmi értelme menekülnöd. . . - állt mögöttem Hmchan a falhoz dőlve. Ijedtemben összerezzentem és megfordultam.
- Hogy. . . hogy értél fel. . . ilyen. . . gyorsan?
- Úgysem tudsz olyan helyre menni, ahol ne találnánk meg. - döbbenten álltam, nem értettem hogy került oda olyan gyorsan.
- Én azért megpróbálnám. - mondtam végül. A lépcső teljesen lenyitódott. Himchan ellökte magát a faltól és egy lépéssel közelebb jött.
- Ne tedd!
Pár percig mindketten mozdulatlanul álltunk, majd hirtelen futásnak eredtem felfelé a lépcsőn. Amikor felértem, Himchan motorja még mindig ott volt. Összeszorítottam a szemeimet.
- Máshogy nem menekülhetek meg. Muszáj felülnöm. - suttogtam magam elé.
Azóta féltem a motoroktól amióta a barátnőmmel motorbalesetet szenvedtünk. Régen szenvedélyes motoros voltam és egy buli után felajánlottam a barátnőmnek, hogy hazaviszem. Ő felült mögém, mert megbízott bennem és egyikőnk sem ivott. Később a kórházban belehalt a sérüléseibe. Az eset után még csak egy motor közelébe se mentem. Ez már régen volt, az emlékek most mégis úgy törtek elő, mintha minden tegnap történt volna. Nagy levegőt vettem, odamentem Himchan motorjához és felültem rá. Ekkor Himchan felért a lépcsőn. Amikor meglátta mire készülök, lefagyva megállt. Még egyszer ránéztem, majd elindítottam a motort és magam mögött hagytam Himchant...

1. rész - The beginning

 A nevem Park HeeShen. Teljesen átlagos életet éltem egészen addig, amíg egy éjszaka alatt gyökeresen megváltozott minden. Az egész akkor kezdődött, amikor a barátom bejelentette, hogy határozatlan időre elutazik a Los Angelesben élő szüleihez és odaköltözik.

~

- Tényleg? És arra nem gondoltál, hogy erről esetleg engem is megkérdezhettél volna mielőtt eldöntöd? 
- Shenii kérlek ne csináld ezt. Csak megnehezíted a dolgomat.
- Micsoda? Talán meg kéne köszönnöm, hogy csak úgy elmész? Hát bocsánat, hogy kiakadok azon, hogy a saját barátom el akar hagyni.
- Nem hagylak el!
- Csak elmész ki tudja mennyi időre és az utolsó pillanatban méltóztattad velem közölni, aztán azt mondod, hogy én nehezítem meg a dolgodat... talán ugrálnom kéne örömömben? De jó, akkor megkönnyítem a dolgodat azzal, hogy elhúzok innen! - sarkon fordultam és kirohantam a házból.
Kiérve megcsapott az éjszaka hűvös levegője. Szemembe a szomorúság és a düh könnyei gyűltek.
- Shenii! Shenii! Kérlek várj! - jött a hátam mögül a hang.
- DongWoon, hagyj! Menj! Nem kell velem foglalkoznod, hisz csak megnehezítem a dolgodat! Menj! Vissza se nézz! Vedd úgy, hogy vége! Szabad vagy! MENJ! - kiabáltam rá sírva, majd tovább futottam.
- Ne... Shenii ne csináld ezt! Hallod? - kiabált utánam. Nem válaszoltam neki, csak rohantam. Arcomat eláztatták a könnyek. Hallottam, hogy DongWoon futni kezd utánam.
Befordultam egy utcasarkon, majd még egyen és még egyen. Végül befutottam egy sikátor szerűségbe és a falhoz lapulva hallgatóztam.
- Shenii! Shenii! - hallottam DongWoon hangját, kicsit távolabbról. Szemeimet összeszorítottam és ajkaimba haraptam, hogy visszafolytsam feltörő érzelmeimet. Nagy levegőt vettem és tovább futottam. Amikor már biztos voltam benne, hogy DongWoon nem talál meg, megálltam, hogy pihenjek. Leroskadtam a mellettem lévő konténer mellé.
- Ez már rég nem erről szól Harry... - hallottam egy férfihangot a konténer túloldaláról. A lélegzetemet is visszafolytottam ijedtemben.
- Akkor miről? Várj, megmondom. Arról, hogy szánalmas vagy. Játszod itt a hőst de valójában egy senki vagy. Egy vesztes. Te nem erre születtél. Ehhez neked túl jó szíved van és egyszer ez fog a sírba vinni Himchan.
- De nem előbb, mint téged.
 Ekkor megszólalt a telefonom. Remegő kézzel kaptam elő. A kijelzőn DongWoon neve volt. Azonnal kinyomtam de addigra már felfigyeltek rám.
- Ki van ott?
Ezután dulakodás hangját hallottam, majd egy lövés dördült el. Felsikoltottam és befogtam a fülem, amikor újabb lövés hallatszott. Felálltam és futni kezdtem.
- Úristen! Úristen! Úristen! - hajtogattam idegesen. Amikor hátranéztem nem láttam magam mögött senkit, amikor viszont előre fordultam egy pisztoly csöve nézett velem szembe. Rémülten estem hátra.
- A francba! Ez egy lány... és kívülállónak tűnik. Akkor viszont nem ölhetjük meg. - szólalt meg egy férfi, aki a pisztolyt rám fogó személy mellett állt.
- Mi a neved? - kérdezte az, aki a pisztolyt rám fogta.
- P... Park... HeeShen. Kérem... ne bántsanak!
- Miért hallgatóztál?
- Én... nem hallgatóztam! Esküszöm véletlenül kerültem oda!
- Én nem hiszek neki. Szerintem meg kéne ölnünk. - szólalt meg egy másik férfi hang is.
- Nem. Nem tudhatjuk, hogy hazudik e vagy sem. Ártatlan embereket pedig nem ölhetünk meg.
- De már így is túl sokat látott és hallott! Biztos, hogy jelenteni fogja a rendőrségnek! Az pedig veszéllyel lenne az egész szervezetre!
- Nem... én... én nem szólok senkinek csak kérem engedjenek el!
Ekkor lövések dördültek és pár fekete ruhás alak termett ott a semmiből. Aki a fegyverét eddig rám tartotta, azonnal tüzelni kezdett a hirtelen érkezett alakokra. Én azonnal felálltam és futásnak eredtem.
- Segítség! - kiabáltam.
- A lány nem szökhet meg! - hallottam magam mögül.
Ekkor egy töltény csapódott egy mellettem lévő hordóba, majd a másik oldalamon a falnak. Sikítottam és gyorsan befordultam az első sarkon. Egy eldugott, ismeretlen labirintusfélében voltam. Minden sarok után, sikátorok és kétoldalt több méteres fallal határolt "utcák" voltak. Fogalmam sem volt, hogy merről jöttem és merre találok ki. Hirtelen megint előttem termett egy férfi a semmiből és rám fogta a fegyverét. Ugyan az, aki az első alkalommal is. Hátrálni kezdtem. Amikor már elég közel hátráltam a hátam mögött lévő utcasarokhoz, megfordultam és beszaladtam a következő utcába. Rögtön a kanyar után megpillantottam egy hordót. Amikor a támadóm utánam futott és befordult a sarkon, ráborítottam a hordót, amitől hátraesett. Újból el akartam futni de ő elkapta a bokámat. Elestem. Megpillantottam magam előtt egy vasrudat. Kirántottam a bokámat a férfi kezéből és a vasrúd után vetettem magam. Amikor felálltam és megfordultam, a támadóm sehol sem volt. Értetlenül néztem körbe. Ekkor valaki hirtelen hátulról befogta a számat.
- MMMMM! - próbáltam kiabálni.
Hátralendítettem a kezemben lévő vasrudat és térdhajlaton vágtam a támadómat, amitől gyengült a szorítása, így ki tudtam szabadítani magam. Villámgyorsan megfordultam és teljes erőmből gyomorszájba rúgtam a férfit, aki ettől összeroskadt. Újból futásnak eredtem.
- A francba is! - morogta a férfi. Felállt és ismét utánam futott.
Amikor hátranéztem, láttam, hogy a nyomomban van. Mielőtt utolért volna, megfordultam és a még mindig nálam lévő vasrúddal támadóan elindultam felé de ő elkapta a kezemet és kicsavarta belőle a vasrudat. Mindkét csuklómat erősen megfogta, így nem tudtam védekezni. Szemeimbe könnyek gyűltek és kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani a kezeimet, mindhiába.
- Felesleges erőlködnöd. Működj együtt velünk és nem esik bajod. - mondta a lehető legnyugodtabb hangon. - Megígérem.
Ekkor belenéztem a férfi szemeibe és hirtelen megnyugodtam. Szemeiből melegség áradt. Elengedte a kezeimet és letörölte arcomról az idő közben kicsordult könnyeket.
- Ne félj!
- Mit akartok tőlem?
- Mi egy titkos kémszervezet tagjai vagyunk. Az alapvető szabályaink közé tartozik, hogy a külvilágot és a kívülállókat egyetlen egy akciónkba sem vonhatjuk bele és senki sem tudhat rólunk. Ha ez mégis megtörténne akkor el kell vinnünk a központba az illetőt. Ilyen még nem történt velünk. Te vagy az első ilyen ember.
- De miért kell elvinnetek ebbe a központba?
- Mert túl sok mindent láttál és tudsz a létezésünkről.
- És most mit fogtok velem csinálni? Meg fogtok ölni?
- Nem ölhetünk meg ártatlanokat. Kivéve akkor ha veszélyezteti a hátralévő akcióinkat és a szervezet titkosságát. Ez esetben te veszélyezteted. Ezért kell velünk jönnöd. Ha hajlandó vagy megegyezni a főtanáccsal és együtt működsz nem esik bántódásod. Ha viszont nem...